A MI NYÓCKERÜNK
MINDENNAPI FELFEDEZŐ EXPEDÍCIÓK
Az a jó a VIII. kerületben, hogy sosem az történik, amit vársz.
Ha például belépsz egy lepukkant restibe, kora hajnalban, hogy egy kávéval életre rázd magad, akkor kiderül hogy nincsen kávé. Ami még Magyarországon is meglepő. Viszont van olcsó kannás bor. Naná. Egy pohárka mellett a telt asztalok körül (ne felejtsd el reggel hét óra van!?) Mindig akad valaki, aki elmagyarázza Neked merre is kapsz majd kávét. Persze akkor már nincs szükséged rá; a bor úgyis megtette hatását.
Vagy egyszerűen csak postára mész. A templom mellett azonban olyan tömeg állja utad, hogy nem tudsz tovább menni. Megállsz hát bámészkodni te is. Sok kicsi gyerek mászik felfele a templom falon. A szüleik pedig lent csocsóznak a templom tövében a betontéren. Szól a zene, óriási a hangulat.
A helyi pap úgy gondolta hatásosabb lesz, mint a harangszó. Mászófalakat építtetett a templom oldalára, tombolát szervezett, és hangfalakat hozatott. Hát nem könnyebb ilyen körülmények között közelebb kerülni egymáshoz, és Istenhez?
Vagy vegyük azt, hogy gyanútlanul besétálsz egy cukrászdába. Nem elég, hogy Budapest legfinomabb házi rétesét találod itt, de még az ára is a negyede, mint bármelyik másik fővárosi cukiban. A kiszolgáló pedig mosolyog, tejszínhabot ver neked, beszélget veled. Magyar cukrászda viszonylatokban ez hihetetlen kuriózum.
Amikor pedig arról kérdezgeted az eladólányt, hogy milyen régi ez a cukrászda, akkor legendás helytörténeti mesébe kezd. Ezt hallva a sarokban kakaót szürcsölgető néni is csatlakozik. Végül annyira belemelegedsz a csevegésbe, hogy a néni lakásába sodor a beszélgetés. Hiszen a néninek meg kellett mutatnia a házat ahhoz, hogy értsd ki hol harcolt 1956-ban.
Olyan, mintha a Nyolckerben nem lennének zárt ajtók. Bárhova indulsz és bármire számítasz, biztos, hogy nem oda és nem úgy érkezel majd, mint képzelted.
MŰTEREMHÁZ
Úgy volt, hogy a VIII. kerületben bolyongtunk. Van egy utca, amiről már olvastunk korábban. A leírások szerint egy olyan művésztelep volt itt, ahol híres magyar képzőművészek alkottak és éltek együtt. Ezt kerestük. Tipikus elhanyagolt, kutyaszaros, otromba utca volt. Minden házat végignéztünk, és minden kapucsengőt.
Épp feladtuk volna a reményt, amikor egy felállványozott kis háromemeletes ház kapucsengőjén találtunk egy női nevet. Tudtuk, hogy élt egy szobrász, akinek ugyanez volt a vezetékneve. Úgyhogy újra reménykedni kezdtünk. Csengettünk. Semmi. Tovább csengettünk. Továbbra is semmi. Egy hétig minden nap eljöttünk ide és csengettünk. Újfent feladtuk volna a próbálkozást, amikor kinyílt az ajtó.
Egy kedves idős néni és egy oázis fogadott minket. A környék és az utca nyomora, bűze, szürkesége után teljesen váratlanul csöppentünk ebbe a ligetbe. Minden virágzott, zöldellt; babérfa, mandarin, fügefa. A mohos téglaösvény mentén kopott gipszszobrok, ember-nagyságú női alakok sorjáztak. A néni ismeretlenül is beljebb invitált minket és mesélni kezdett. Úgy, mint a nagymamák, nosztalgikusan és elevenen.
A híres szobrász özvegye volt. Itt él jó hatvan éve. Minden művésszel találkozott, akivel érdemes volt találkozni. Minden itt hagyott művet összegyűjtött, amit az itt dolgozók elrontottak; neki dedikáltak; vagy itt felejtettek. Ami hiányzik a nagy magyar gyűjteményekből, galériákból, az itt van, az ő saját műtermében. Minden történetet magába szívott az évtizedek alatt, mindent megőrzött nekünk. És most kibújt a dugó a csodalámpából, most mesélt és mesélt.
Mi ültünk a festő műteremben és hallgattuk. És ámultunk. Közös vicceik voltak André Kertésszel, a világhíres amerikába emigrált fotóssal. Itt dolgozott az a magyar üvegművész aki a mexikói operaház kupoláját tervezte. Itt állt modellt egyik legnagyobb magyar költőnk, Pilinszky János, aki megjárta a náci haláltáborokat. Itt ápolta a néni Ferenczy Bénit: szobrászunkat, és festőnket, aki 1956-ban agyvérzés miatt lebénult.
Ahogy ott a képek, szobrok, erdélyi néprajzi gyűjtemény és az élő legendák körött ücsörgünk a műterem fényes hintaszékeiben, olyan volt megint, mint amikor gyerekkorunkban bemásztunk a titkos kertekbe, cseresznyét loptunk, sárkányokat álmodtunk.
Ilyen ez a VIII. kerület. Tele gyerekkorral, tele felfedezni valóval, tele kinccsel, igazi kinccsel. Mindenki megtalálhatja a magáét.
SZÍNES CIGÁNYOK
Ha valaki a világban meghallja azt, hogy magyar cigány, akkor a zene jut eszébe; az a hungaricum, amit a magyar cigányzene képvisel.
Ha egy magyar hallja meg azt, hogy magyar cigány, akkor a VIII. kerület jut eszébe, azaz ’a gettó’; akkor csalások, gaztettek, betörések jutnak eszébe. Már csak ilyen sztereotípiákban gondolkodik az ember.
Valóban magas a VIII. kerületen belül a romák aránya. És vagy ezzel összefüggésben, vagy nem; a munkanélküliek aránya is magas, a mély szegénységben élők aránya is magas, a VIII. kerületi születéskor várható átlagéletkor viszont alacsony. Állítólag alacsonyabb, mint más kerületekben. De én a ’gettó’ másik arcára voltam kíváncsi. Mert van másik arc is. Persze. Sok másik arc van.
Az egyik arc például olyan, mint mikor egy nyáron beköltöztem a VIII. kerület slumosodó, szagos, gangos bérházának egy kis lakásába. Dúlt az élet az udvaron, az utcán, a játszótéren. Kisfiúk rohangáltak körbe a gangon, várandós kismamák jártak a közös folyosó wc-re, mert nem mindenkinek adatott meg, hogy saját fürdő legyen a lakásában. A kis belső udvaron ping-pong meccs zajlott egy építkezésből idehurcolt deszkapalánkon. Papucsok voltak a ping-pong ütők. Valaki trombitálni gyakorolt a ping-pongozók mellett. Patyolattisztaság vagy főtt étel hagymás szaga áradt a nyitott ajtajú lakásokból. Anyukák kiabáltak le a gyerekeiknek a játszótérre. De nem lehetett őket hallani, mert az apukák hangosan söröztek, fociztak és vitatkoztak odalent. Egy versenytáncos cigányfiú ütemenként tekerte vissza a kazettás magnóból bömbölő latinos dallamokat, hogy újrapróbáljon egy tánclépést. Kislányok bújtak el a cselédlépcső szögletében, egymás műanyagnyakláncait próbálgatva. Nagymamák a lármán bosszankodva teregettek a rozsdás kovácsoltvas korlátokra. Perzselt a nap, perzselt az élet.
Hogy cigányok, vagy nem cigányok voltak, szinte mindegy is. Mindenki beleolvadt ebbe a forgatagba. Otthon érezhetted magad. Nem lógtál ki. Bármit csinálhattál. Mindenki dühöngött mindenkire, állandóan folyt a perpatvar. Mégis mindenki elfogadott mindenkit. Nem volt más lehetőség.
Egy évig tetszett nekem ez az élet, de utána visszavágytam a saját kommersznormáim közé és elköltöztem. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy a konszolidált, a ’normális’ társadalom mennyivel hidegebb, magányosabb és szomorúbb. Senki nem zavar senkit, akkor sem, ha kellene, hogy valaki bekopogjon.
Aztán jóba lettem egy muzsikus cigány családdal. Egy újabb arca az úgynevezett gettónak: muzsikus cigányok. Magukat a cigányok arisztokratáinak tartják. Legtöbbjük VIII. kerületi lokálpatrióta. A világért nem költözne el innen. Furcsa mód a muzsikus cigányok előítéletesebbek a beás és az oláh cigányokkal szemben, mint a nem cigány magyarok a cigányokkal szemben. Nemhiába; valahogy meg kell különböztetniük magukat. Tisztességesen, szépen élnek, nevelik a gyerekeket, taníttatják őket zenére, mindenük a család.
De még ez - a szinte teljesen asszimilálódott - réteg is sokkal színesebb, mint a nem cigányok, mint mi. A lakásuk számunkra giccsmúzeum; számukra mindennek értéke van. Arany tapéta, bőr kanapé, villogó csecsebecse a mű pálmafára aggatva. Bronz kutya figyel a sarokban, színváltós, rikító képek lógnak a falakon. Mégis minden annyira a helyén van. Annyira így kell ott lennie mindennek.
A muzsikus cigányok is, azok akikre egy ország lehetne büszke, akik a magyarok jó hírét viszik zenéjükkel, hát ím ők is itt élnek a VIII. kerületben. A többi, nem muzsikából élő kevésbé asszimilálódott cigányokkal együtt. Elérhető távolságban. A VIII. kerületben. Aki kíváncsi, aki szeretné kultúrájukat felfedezni, az elindulhat. Tehet egy lépést feléjük. Közelíthet.
ANNO
A budapesti VIII. kerület a város szívében dobog. A magyarokban többnyire olyan asszociációkat hív elő, mint a ’gettó’ ’maffia’ ’cigányok’. De a Nyolcadik kerület nem erről szól. A magyarok előítéleteik fogságába estek.
Meglehet, hogy a világháborúk után Budapest egyik legósdibb, legszegényebb negyedeként konzerválódott, de ez nem jelenti azt, hogy gettó lenne, és pláne nem jelenti, hogy ne fejlődne rohamléptekben, napjainkban.
a VIII. kerület történelmileg talán a legfontosabb kerület a városban.
Szülinapja 1777 nov. 7., amikor is Mária Terézia engedélyt adott a régi ’Pacsirtamező’ betelepítésére, és átnevezésére. A lakosság –nagyrészt katolikusok- szt. Józsefről akarták elnevezni mocsaras, lápos falucskájukat, de Mária Teréziához már csak úgy érkezett a kérvény, mintha II. Józsefet, a fiát magasztalná a városrész neve. Az engedélyt a névváltoztatásra megadta. Németeket, szlovákokat telepített a magyar őslakosok mellé (kizárólag katolikusokat persze).
Józsefváros ekkor még a városfalon kívülre esett; tehenek legelésztek a nagyurak majorságaiban, tyúkok kotorásztak a szemétdombok között, szőlőművesek bort érleltek, a parasztok vályogot tapasztottak. Alkalmas terület volt a marhavásárok, a lóvásárok megtartására.
Zajlott és fejlődött az élet egészen 1838-ig. Ekkor borzasztó jeges árvíz mosta el Józsefvárost. Tapasztott házainak fele összedőlt, a kavargó folyam szörnyű emberáldozatokat követelt. Az ár visszavonultával azonban adománygyűjtés és tudatos városfejlesztés kezdődött.
1844-re felépült az első magyar kőmúzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum. Amint ez a monumentális, az egész magyarságot képviselni hivatott épület készen lett, a magyar nemesek között divattá vált a múzeum köré építtetni rezidenciákat, bérpalotákat. Így alakult ki a mágnásnegyed, ami impozáns, kellemes arányú épületeivel, ma is mesés, bár elhanyagolt látnivaló. E Palotanegyed erős kontrasztot alkot a kerület másik felével, annak elszegényedett, valaha igényes, de mára elkopott házaival.
a VIII. kerületből indult a két legfontosabb magyar forradalom. A Magyar Nemzeti Múzeum elől az 1848/49-es szabadságharc, aminek célja Magyarország függetlenné válása volt. Egy olyan esemény ahol a magyarok végre képesek voltak összefogni a közös cél elérése érdekében.
Másodikként az 1956-os forradalmunknak is ez volt az egyik centruma. Az ’56-os forradalom szintén egy nagy nemzeti összefogás eredményeként jött létre, a kommunista diktatúra ellen. Ekkor tömegek gyülekeztek a Magyar Rádió épületei előtt -ami a Magyar Nemzeti Múzeum háta mögött található- és a rádióból kezdték lőni az oroszok a békés tüntetőket. Ez a forradalom is, csakúgy mint a 48-as, véres megtorlásokkal ért véget. A két világháború pedig megpecsételte a kerület sorsát. A harcok és bombázások nyoma az épületek legtöbbjén még látható.
Ám virágzóbb, boldogabb időket is éltek itt. A VIII. kerület volt a XIX. század kulturális találkozóhelye. Girbe-gurba utcái tömve voltak kávézókkal, kocsmákkal. Minden híres magyar író, költő, művész megfordult a dohányfüstös kávézók zugaiban, vörös bársonyszékeken üldögélve, gyertyafény mellett szerkesztették folyóirataikat.
A kocsmákba kávézókba jártak az iparosok is. Józsefváros büszkélkedhetett talán a legtöbb kisiparossal; szíjgyártóval, késessel, szabóval, csizmadiával, kováccsal.
Itt volt az első magyar sörfőzde (1686), az első kőkórház (1781), az első nyilvános angol park (1794), az első gyufagyár (1840), amit a biztonsági gyufa magyar feltalálója alapított, az első nemzeti múzeum (1844), az első telefonközpont (1881), mely szintén egy magyar feltaláló nevéhez köthető, az első villamos (1889)is. És itt van Budapest legnagyobb sírkertje, pályaudvara, és még sorolhatnám.
Folyamatos meglepetéseket, élő történelmet, feszítő ellentéteket hordoz a kerület. Befűszerezi az utcákat a valaha itt sürgő-forgó emberek emlékezete.
Örömeik, bánataik egyszerre telítik meg a VIII. kerület levegőjét.